ELSŐ FEJEZET

A vasárnap Ambrózyéknál szent volt. Templomba nem jártak, ez az ötlet soha még csak szóba sem jött. A vasárnap Ambrózyéknál szent volt. A „szent” valami mást jelentett, amit ki sosem mondtak, hiszen az ember nem mondja ki a nyilvánvaló dolgokat, viszont aszerint éltek, mintha a legbuzgóbb hívők lettek volna. Apa egy szóval sem állította, hogy nincs Isten, ezért hát a család hallgatólagosan egyetértett abban, hogy ha nem nincs, akkor van. Ezt aztán nem is ragozták tovább. Anya azért beíratta Mihályt hittanra az Örökimádók templomába, azzal a felkiáltással, mi lesz, ha majd meg akar nősülni, és szégyenszemre nem lehet templomi esküvője, mert nem volt első áldozó. Mihály azt gondolta, a dolog nem égetően sürgős, hiszen hétéves korában még nem nősül senki, de nem tiltakozott, szorgalmasan látogatta a hittanórákat, mert egyrészt úgy tudta, neki szófogadónak kell lennie, másrészt arra gondolt, tényleg mi lesz, ha majd ilyen hülyeség miatt nem lehet templomi esküvője. Az élet dolgait még nem látta át, de annyit már kifigyelt, hogy anyának roppant hasznos gyakorlati meglátásai vannak. Annak idején is, amikor az óvoda középső csoportjában egy nap azzal állt elő, megbeszélte csoporttársával, Szellősi Ágival, hogy összeházasodnak, anya gyakorlatias szempontjai józanították ki.

– Szóval megbeszéltétek… – mosolygott anya.

– Meg – Mihály nem értette, mi ezen a mosolyognivaló.

– Hol fogtok lakni? – érdeklődött anya.

– Hát itt… – vonta meg a vállát Mihály, és körülnézett, mintha most látná először a lakást.

– Ez már így is egy társbérlet – csóválta a fejét anya.

– Jók leszünk – érvelt Mihály, mert még mindig úgy látta, a dolog kivitelezhető.

– És miből fogtok élni?

– Az Áginak van hetven forintja, és nekem is van harminc, még a húsvéti locsolkodásból.

– Aha… és az Ágiéknál már tudják?

– Ő is ma mondja meg…

Mihály szívét lassan körbefolyta az aggodalom. Érezte, ebből a házasságból nem lesz semmi. Legalábbis a közeljövőben nem. Ha anya elkezd valamit kivesézni, előbb-utóbb rátalál a gyenge pontokra, ahol a terv még nincs teljesen kidolgozva, és akkor fuccs az egésznek. Anyának nagy tehetsége a vesézés.

Most, hogy már nagyfiú, hétéves, Mihály tudta, a nősülés még odébb van, de azt is tudta, anya praktikus szempontjaira érdemes odafigyelni, és akkor nem éli bele magát az ember fölöslegesen valami rózsaszínű elgondolásba. Így hát hetente kétszer ott ült a templom oldalhajójából nyíló kis szobácskában, és vagy tizenöt-húsz gyerekkel együtt hallgatta a pap bácsit. Főleg az a rész ragadta meg a fantáziáját, amikor az előadás odáig jutott, hogy van egy testrészünk, ami a gonosszal áll kapcsolatban, és a pap csak annyit mondott róla, hogy ez a testrész elöl van, és alul… Mihálynak az volt az érzése, a pap nem azért süti le a szemét, miközben erről beszél, hogy bezárja magát ama szerv gondolata előtt, sőt inkább, hogy maga elé képzelje. „Szóval a gonosz pisil belőlem…” gondolta Mihály otthon a vécé előtt.

Apa nem örült a hittannak, de nem is fúrta. Azt gondolta, ártani nem használ. Amúgy pedig az a jó, ha megkap az a gyerek mindent. Általános műveltség.

Apa nem volt párttag, a gyárban nem nyüzsgött, ösztönösen megvetette a politikai nyomulást, a talpnyalásnak és hízelgésnek pedig még a látványától is undorodott, hát még a gondolattól, hogy esetleg ő is beálljon a sorba. Évekig tartott, de kiharcolta magának, hogy békén hagyják. Ha azt akarta, hogy lekopjanak róla, idézett valamit Shakespeare-től. Apával szemben tehetetlenek voltak. Csepel nem volt felkészülve az ő intelligenciájára. Igaz, hogy nem is jutott előre, sem a ranglétrán, sem a fizetésemelési listán. Anya esténként, a vacsoránál végighallgatta, mi történt aznap „bent”, ki mit mondott, és erre ki mit válaszolt. Apa szinte közönyösen sorolta ezeket a dolgokat, anya viszont, aki szívbetegsége miatt nem járhatott munkába, hogy ott vezesse le háborgó igazságérzetének feszültségét, ilyenkor mindig kijött a béketűrésből. Gondosan szájába rágta apának, hogy holnap kinek mit mondjon meg, hogyan vágjon vissza odabent, „de szó szerint! Egy Ambrózy Jánossal ezt ne lehessen megcsinálni!” Apa bólogatott, mint aki szót fogad. Másnap persze nem mondott senkinek semmit.

Ez volt a leosztás. Anya esténként a konyhában apa helyett megvívott az egész világgal, apa pedig másnap, kilépve a családi fészekből a társadalomba, tűrt és hallgatott. Tudta: valamit valamiért.

A vasárnap azonban szent volt. Reggel apa és Mihály kitalálták, mit fognak csinálni. Minden vasárnap délelőtt „csináltak” valamit. Akkor is, ha esett, akkor is, ha fagyott. Mihálynak szinte fel sem tűnt, hogy vasárnap délelőtt apának soha semmi nem jön közbe. Nincs más dolga, nem mondja, hogy fáradt, nem beteg, a vasárnap délelőtt csakis az övék.

Rengeteg jobbnál jobb útirány közül választhattak, és többnyire az döntött, mi volt az, ahol már régen jártak. Lehetett csónakázni a Városligetben, repcsiket nézni Ferihegyen, vagy vitorlázókat a Hármashatár-hegyen. Várta őket az Állatkert, a Vidámpark (ez anyagi okokból csak ritkábban), a Mezőgazdasági Múzeum, a Gellérthegy, mehettek úszni a Rudasba, a Sportba. A Széchenyibe egyszer egy évig nem mertek visszamenni, mert Mihály, aki orvosi rendelésre vasbort kapott, ettől néha elveszítette uralmát a záróizma fölött, és mit kerteljünk, belecsinált a nagymedencébe. Csábító lehetőség volt kishajózni a Dunán, ott volt a Nemzeti Múzeum, ahol az ősemberek mellé olykor még kis házi koncertet is kaptak, volt bérletük a Zeneakadémiára, és egyszer még egy bokszmeccsre is elmentek. Ha rossz idő volt, irány az Akadémia mozi. A matiné-előadások fél tízkor és fél tizenkettőkor kezdődtek. Timur és csapata! Maximka! Jégmezők lovagja! A nagy medve fiai! A legjobb filmek. Egyszóval mindig volt valami.

Ezalatt anya főzött. Ez volt az ő konyhai remekléseinek napja. Mihály meggyőződése szerint anya főzött a legjobban a világon.

Azon a vasárnapon a Népligetet választották. Apa és Mihály csendesen mendegéltek egymás mellett, lábuk alatt csikorgott az apró, sárga kavics. Augusztus vége felé járt. A Népliget a park és a vadon között volt félúton, bokrai közt csörtetve Mihály sokszor képzelte magát a Tenkes kapitányának. Olykor Buga Jakabnak.

Ezen a vasárnap délelőttön, a nagy melegben meg sem rezdültek a levelek a hatalmas tölgyfákon, a Ligetben kevesen jártak. Mihály kezében lóbálta a szatyrot, amiben a foci volt, meg a pingpongütők. Apa mindig abban reménykedett, hogy Mihály jó kis barátokat szed össze a játszótéren, akikkel aztán focizhat meg pingpongozhat, de ebből sosem lett semmi.

Mihály visszahúzódó gyerek volt, nem szívesen ismerkedett „idegenekkel”. Ha egyetlen kebelbéli barátja, Kápolnási Gábor nem ért rá ( Gáboréknál nem volt szent a vasárnap), akkor bizony apának kellett focizni is, pingpongozni is. Apának fájdogált a dereka (isiász), és már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Néha jólesett volna neki, ha csak úgy szépen üldögélhet, és olvashatja az újságot, vagy nézheti vígan ugrándozó kisfiát, ez azonban nem szerepelt a lehetőségek között. Mihály nem volt ügyetlen, jól megizzasztotta apát, ráadásul utált veszíteni. Neki kellett győznie fociban is, pingpongban is. Apa néha hagyta, de akkor felharsant, hogy „ne hagyd magad! Így nem ér!” Úgy kellett hát hagynia magát, mintha nem hagyná magát, és ez nem volt egyszerű feladat, miközben azért azt az elvét is érvényesíteni akarta, hogy Mihálynak meg kell tanulnia veszíteni. Az életben sem győzhet majd örökké.

Aznap hamar elfáradtak, a melegben, és mivel még dél sem volt, továbbsétáltak a vásárosbódék felé. Még a Lizsé aranykorából maradt itt ez a néhány ütött-kopott barakk. Vasárnaponként feléledtek, mint egy régi emlék, amelyen már jócskán megkoptak a színek. Deszkáikról egyre több helyen hiányzott a valaha oly rikító piros-sárga festék. Talán maguk a bódék is tudták, a történelem óráján mérve már csak másodperceik vannak hátra, és vége. Szétszedik, bedarálják őket hamarosan, nyomtalanul eltűnnek, és nemsokára már csak a liget legöregebb fái emlékeznek majd rájuk.

Ezen a napon azonban még kinyitottak. A kopott dodzsemek megpróbálták felvenni a versenyt a csillogó-villogó városligetiekkel, nyikorgó hajóhintája izgalmasabb szédületet ígért, mint biztonságosan összeszerelt testvérei a Vidámparkban.

Apa és Mihály a céllövöldéhez léptek. A tulaj unottan kelt fel székéből, mint aki maga is csodálkozik, hogy akad még valaki, aki erre jár egyáltalán. Nem szólt, csak készenlétbe helyezkedett, hogy ha a kis úrfi úgy kegyeskedne dönteni, célba lő, hát rajta ne múljon.

– Na? Megpróbálod? – kérdezte apa.

– Aha – bólintott Mihály, és már azt nézte, mire is lőjön.

– Mennyi lesz?

A céllövöldés felemelt egy puskát, lehajtotta a csövet, és a pultra helyezte a fegyvert. Egy cipőkrémes doboz fedeléből kimazsolázott három lövedéket, és a puska mellé szórta őket.

– Három lövés, két forint.

Most apán volt a mazsolázás sora. Mihály mindig csodálta apa pénztárcáját. Szinte üres volt, de valahogy, talán a sok kotorászás hatására, ki tudja, végül mégis mindig előkerült a szükséges összeg.

– Tessék. Két forint.

Mihály betöltötte az első lövedéket, és apa segített összecsukni a fegyvert. A céllövöldés oldalra menekült, mert látta, itt rövidesen semmi nem lesz biztonságban. Mihály a célpontok között válogatott. Volt olyan, ami – ha az ember eltrafálta a hozzá tartozó fehér kört – mozgásba jött. Favágók kezdtek veszett fűrészelésbe, de Mihály választhatta a kovácsokat is, a szélmalmot vagy a bohócot, kezében színes napernyővel.

A gyerek még nem döntött. Az alsó sorban fejek sorakoztak egy rúdon. Találat esetén a megcélzott fej lezuhant, és az alatta összekészített gyűszűnyi puskapor nagy pukkanás kíséretében felrobbant. Medvefej, sasfej, kalózfej, malacfej, szarvasfej, ördögfej…

– Lelövöm az ördögöt, jó, apa?

Az ördögfej fekete volt. Csak szemei és hegyes nyelve vöröslöttek. Apró szarvai voltak, és hegyes kecskeszakálla, amely alatt ott virított az eltalálni való fehér kör.

– Pont az ördögöt?

– Az ördögöt – jelentette ki Mihály sziklaszilárdan, és már célzott is.

– Várj. Ne így. Támaszd le a könyököd. Úgy kaszálsz azzal a puskával, mintha gépfegyver volna.

Mihálynak kicsit magas volt a pult, de azért valahogy rátámasztotta a könyökét.

– Most pedig nézz át azon a résen, és igazítsd a közepére azt a kis pöcköt ott a cső elején. Nem akarsz inkább egy könnyebb célpontot választani?

– Nem.

– Ne mozgasd. Így sosem találod el.

– Fogadunk? – nézett apára Mihály.

– Fogadhatunk… – nevetett apa, és a céllövöldésre nézett, mit szól, milyen biztos a dolgában az új nemzedék. A céllövöldés megvonta a vállát, neki mindegy, a bélást már megkereste, neki már csak az volt a fontos, nehogy a végén még őt találják el.

– Egy húszas?

– Rendben. Ha eltalálod az ördögöt, kapsz egy húszast. Várj még, nem jól tartod. Nem kell kapkodni – magyarázta apa, de Mihály ujja már a ravaszon volt, és se látott, se hallott. – Tartsd vissza a lélegzeted, és várd meg, amíg…

Bumm! És aztán: durr!

A levegőben ide-oda kaszáló puskacső eldördült Mihály kezében, az ördögfej leesett, és nagyot szólt az alá készített puskapor. A céllövöldés apró, rekedt kacajt hallatott, apának pedig a homlokára szaladt a szemöldöke. Úgy nézett a fiára, hogy Mihály még később, felnőtt korában is tisztán emlékezett erre a pillanatra. Mintha apa most látta volna meg Mihályt először életében. Nem a kisfiát, hanem a saját sorssal, saját elhatározással, önálló léttel bíró embert, akinek már mindene megvan egy élet leéléséhez, csak ő maga még kicsi. De ez csak a mérete. Múló állapot.

– Szóval megkapom a húszast?

– Nem egy tízesről volt szó?

– Nem.

Apa hiába nézett segélykérőn a céllövöldésre, az a fejét ingatta, aztán megint felnevetett.

– Otthon odaadom – sóhajtott apa, és megindultak a trolivégállomás felé.