2007. szeptember 18.

Elveszett a pápa. Én találtam meg. Az Orczy térnél eshetett ki a kocsijából, és ott feküdt a vasútállomás alatti rézsűben, a palástján. Felemeltem. II. János Pál volt az. Nem beszélt, csak nézett, mint aki már alig él. Ölben hazavittem. A gangon egy pillanatra talpra állítottam, és belenéztem az arcába. Kifejezéstelen szemmel nézett vissza rám. Azt kérdeztem tőle: do you remember me?

2008 február 11.

Az utcán egy kisgyerek jött oda hozzám, és nagyon nézett. Kissé torz, nagy feje volt, és csorgott az orra. Mondtam neki, hogy tán meg kéne törülni. Ekkor vált világossá, hogy az egy lépéssel mögötte álló idősebb nő (az anyja?, a nagyanyja?) hozzá tartozik. Megkérdezte, mi a probléma, és amikor mondtam, hogy a gyerek orrát meg kéne törölni, odahívta magához a kicsit. Az szó nélkül engedelmeskedni akart, és megfordult, hogy odamenjen, de ekkor két apáca haladt el közte és az anyja között, ő pedig szinte belegabalyodott az apácák lebernyegeibe. Így az orra alatti csillogás is megszűnt, mert belekenődött az apácák ruhájába. Meg is jegyeztem viccelődve: hacsak így nem.

A gyerek közben az egyik apáca ruháján segített egy hátsó cipzárt megigazítani, amiért két kis szentképet kapott. Egyiket anyjának adta, a másikba rögvest beleharapott, és körberágta egy szent glóriáját.

Anyja csak ennyit mondott nekem: – Látja, enni nem kapunk tőlük, de szentképet, azt adnak.